Képzeld el, hogy felfedező vagy! Mesebeli világokat kutatsz, amelyek száz csodát rejtenek. Egy ajtó előtt állsz, amely nem tudod pontosan hová vezet, de sejted, hogy izgalmas élmények várnak odatát. Lassan kinyitod az ajtót, és kíváncsian belépsz. Egy könyvekkel telezsúfolt szobában találod magadat, körös körül kicsi és nagy, vastag és vékony kötetek, némelyik bőrkötésű, mások papírborításúak. Egyszer csak dőlni kezd a szemben lévő polc, és mielőtt menekülésre tudnád fogni a dolgot rád borul. Egy halom könyv alatt találod magadat. A kalandtól el is megy a kedved egy időre.

Nem ilyen drasztikusan ugyan, de valahogy így zökkent ki az olvasásból, amikor az író masszív mennyiségű információval áraszt el egyszerre. Fejem búbjáig benne vagyok a kalandban, odaszögez az izgalom a lapokhoz, egyszer csak megakaszt a több oldalas háttértörténet, aminek vagy van köze az eseményekhez, vagy nincs.

A kezdő íróknak – magamat is beleértve – ez az egyik gyerekbetegsége. Annyira szeretnénk mindent elmondani az adott helyzettel vagy szereplővel kapcsolatban, hogy unalmas locsogásba kezdünk. Könnyű alkalmazni, ezért beleesünk a csapdájába. Különösen olyan történeteknél, amelyek elképzelt világban játszódnak, és az olvasó egyáltalán nem ismeri.

Miért rossz?

• Megtöri a történetet. Nem hiszem, hogy szívesen vettem volna, ha például a Star Wars-ban, amikor az ewokok bolygóján javában zajlik a harc, C3PO kiselőadásba kezd a kis szőrös lények kultúrájáról vagy történelméről.
• Unalmas. Bármilyen szorosan kapcsolódik is a sztorihoz vagy az adott karakterhez. Régen az volt a módja egy könyv kezdésének, hogy részletes leírást adtak a környezetről és a szereplőkről. Emlékeimben még halványan él, hogy például a Kőszívű ember fiai első ötven oldala csupa leírás és előzmény. Mára megváltoztak az olvasói igények, az olvasók kevésbé vevők az ilyen lassú elbeszélő módra. Jobb esetben kihagynak részeket, aki türelmetlenebb, akár a könyvet is a sarokba vághatja.

Hogyan lehet felismerni?

Nálam tapasztaltabb írók szerint, ha egy bekezdésnél több a leírás vagy a háttértörténet, akkor a túl sok információ mezsgyéjére tévedtünk. A másik csapda, ha a szereplők olyan dologról beszélnek, amelyet mindnyájan tudnak, és csak azért „kerül szóba”, hogy az olvasó is megismerje. Tipikus árulkodó jelei a „Mint bizonyára tudod…” vagy a „Ha elfelejtetted volna…” kezdetű mondatok.

Hogyan kerüljük el?

Több módszer is segíthet az információdömping gyógykezelésében.

• Ha mindenképpen el kell mesélnünk az előzményeket, írhatunk prológust, bár sok szerkesztő kifejezetten ellenzi.
• Gondosan válasszuk ki, mi az, amit feltétlenül tudnia kell az olvasónak! A többit dobjuk ki, bármennyire brilliáns részletnek tartjuk is.
• Ne magyarázzuk túl a dolgokat. Még fantasy könyvekben is – ahol ismeretlen világba kell bevezetni az olvasót -, vannak részletek, amelyeket felesleges megmagyarázni. Például tökéletesen megáll a történet, ha csak annyit közlünk, hogy a bolygónak két holdja van, és nem adunk asztronómiai indoklást.
• Osszuk szét az információt több részre, és a cselekmény különböző pontjain szúrjuk be. Könnyű dolgunk lenne, ha rögtön az elején elmesélnénk a főszereplő egész addigi életét, mert később nem kellene foglalkoznunk vele. Amivel valószínűleg elérnénk, hogy az olvasó hamar letegye a könyvet. Viszont ha gondosan adagoljuk az információt, és éppen annyit szövünk a történetbe, amennyit éppen ott megkíván, megtartjuk az olvasó figyelmét. Ezen kívül  érdekesebbé és pörgősebbé tesszük a történetet, és az információ látszólagos hiánya kérdéseket vet fel, amelyek megválaszolása iránti vágy olvastatja a könyvet.
• Bevett módszer, hogy bizonyos tárgyak vagy események emlékeket idéznek fel a szereplőkben. Ilyenkor könnyedén be lehet szúrni, ami a múltban történt, sőt ez segíthet a karakter kiteljesítésében is.
• Oldjuk meg párbeszéddel. Sokkal érdekesebb, ha a szereplők beszélnek meg valamit, mintha csak közöljük a tényt az olvasóval. Emellett ugyancsak segít a karakterábrázolásban, főleg, ha sikerül egyedi hangot adni nekik. Időnként segít, ha bevonjuk az egyik „tudatlan” mellékszereplőt, akinek a többiek elmondják, amit szeretnénk, ha az olvasó is tudna.
• Néha – főleg fantasynál találkoztam ezzel – a könyv végére is tehetünk leírásokat helyekről, eszközökről, a világ kultúrájáról, stb.

Ha utikönyvet vagy tudományos értekezést írsz, akkor nem biztos, hogy javasolt a fentiek alkalmazása, viszont ha regényen dolgozol, akkor segíthetnek érdekesebbé tenni.