Van úgy, hogy az ember átesik a ló másik oldalára. Annyira el akar kerülni egy hibát, hogy másikat követ el. Közben azt hiszi, hogy a helyes úton jár, szem előtt tartja az irányelveket, megfogadja az aranyat érő tanácsokat. Biztos benne, hogy a végeredmény csakis jobb lehet, az iromány érdekesebb, pörgősebb lesz. Később, amikor visszaolvassa, csalódottan látja, hogy eltévesztette a célt. A végeredmény nem csak hogy nem váltotta be a reményeket, hanem rosszabb, mint ha figyelmen kívül hagyta volna a jótanácsot.
Van ez a dolog, amit az angolban „Show, don’t tell”-ként emlegetnek. Mutasd meg a történetet cselekményen, interakción, párbeszéden keresztül! Ne meséld el, mint egy kívülálló, szárazon, mintha iskolai történelemkönyvet írnál! Mutasd meg a főszereplő tettein keresztül, mutasd meg ahogyan beszél a többi karakterrel, mutasd meg mi történik! Mintha filmet néznénk.
Sokat olvastam erről, úgy tűnik alapvető hibának számít, ha az író csak közli ami történik, nem pedig eseményeken keresztül mutatja meg. Mondok egy egyszerű példát:
Julcsi szeretettel fogadta férjét, amikor az hazaért a munkából.
– Kész a vacsora – mondta kedvesen.
Julcsi szélesre tárta az ajtót, férje nyakába ugrott, magához szorította és megcsókolta.
– Ez aztán a fogadtatás – mosolygott Ádám miután lélegzethez jutottak. Átkarolta felesége derekát, és bementek a lakásba.
– Kész a vacsora – monda Julcsi, beletúrt Ádám hajába, és cuppanós puszit nyomott az arcára.
Ugye érzékelhető a különbség? Az elsővel ellentétben, a második változat megmutatja, milyen az, amikor Julcsi szeretettel fogadja a férjét, és kedves hozzá. Ez így rendben is volna. Én azonban valahogy félreértettem a dolgot.
Első regényemen kéziratának második változatán dolgozom. Mielőtt nekiláttam, elolvastam az első változatot, friss szemmel. Két következtetést vontam le: 1. a történet nem rossz, kicsit finomítani kell még rajta, 2. a szöveg csapnivaló. A hibák között felfedeztem, hogy félreértelmeztem a mutasd meg, ne mondd el szabályt. Az egész olyan volt, mintha rendőrségi jelentést olvastam volna: a főszereplő ezt tette, aztán odament, és azt csinálta. A rossz fiú ezt csinálta, mire a főszereplő amazt, aztán arra a helyre ment, és amazt csinálta. Párbeszédek persze vannak benne, de nem kétséges, hogy azokon is dolgoznom kell még. Hiányoznak belőle részletek, amelyeknek nem kellett volna kimaradniuk akkor sem, ha alkalmazom az aranyszabályt. Hiányzik egy csomó háttér-információ a szereplőkről, nem is beszélve a jellemüket megmutató apróságokról. Hiányzik a helyek atmoszférájának megteremtése. Hiányoznak részek, amikor leírásokkal kicsit lassul a cselekmény sodrása, hogy lélegzethez jusson az olvasó.
Pffhh! Miért nem tudja az ember rögtön úgy megírni, ahogyan szeretné? Persze, értem, hogy miért, és ez is megérne egy misét, de most más a lényeg. Amit tanultam az egészből: a „Show, don’t tell” nem nekem szól. Illetve nekem is, de nem azt jelenti, hogy száraz eseményláncolatot kell írni, és kihagyni azokat az elemeket, amelyek érdekessé, színessé, élvezhetőbbé teszik a könyvet. Most megyek, folytatom a második kéziratot, aztán lehet, hogy harmadik is lesz majd.
Ti hányadik változatnál szoktátok azt mondani, hogy „na, ez már jó lesz”?
A szivárvány tövében
Először gondolkodtam, hogy megvegyem-e a A Jumurdzsák gyűrűjét, végül betettem a kosárba. Nem bántam meg.