Egyik kedvenc podcastom a Writing Excuses. Néhány író készíti, természetesen írásról szól, emellett rendkívül jópofák. Mindenkinek ajánlom! Az egyik részben vendégük volt Lou Anders, a Pyr könyvek szerkesztő igazgatója, aki az úgynevezett Hollywood formuláról beszélt.

Mi is a Hollywood formula?

• Lényegében néhány „szabály”,
• amelyeket betartva maximális érzelmi töltés adható a történetnek,
• amely mögött száz év filmes tapasztalata áll, és
• amely nagyszerűen alkalmazható nem csak filmekre, hanem regényekre is.

Ha a szereplőket nézzük, a formula három fő karaktert helyez előtérbe:

• Főszereplő, aki valamilyen konkrét, elérhető dolgot akar. Nem olyan általánosságban kell gondolkodni, mint például a szabadság, vagy szerelem, hanem azt a bizonyos ellenséget akarja legyőzni, vagy azt a bizonyos lányt akarja meghódítani.
• Antagonista (huh, ez nagyon magyartalanul hangzik, de az ellenfél nem pontosan adja vissza). Ő az, aki akadályokat gördít a főhős elé. Nem szükségszerűen a rossz fiú, illetve nem biztos, hogy első látásra nyilvánvaló ez. Példaként a Dark Knight filmet hozta fel, amiben Batman valódi célja nem a város megmentése, hanem, hogy végre kiszállhasson. Ezért nem Joker az antagonista, hanem Harvey Dent, aki baklövései miatt nem tud az az erős kezű ember lenni, aki átvehetné Batmantől az igazságosztást.
• Társ, aki elkíséri a főszereplőt kalandjai során. Tapasztalattal rendelkezik adott dolgokban – sokszor ő a bölcs -, ezért tanácsot adhat, vagy kalauzolhatja a főszereplőt. Gyakran kettejük közötti párbeszédet használ a rendező arra, hogy a filmen átívelő témát megvilágítsa.

A film cselekményének is megvan a saját ritmusa. Anders a könyvet a filmhez hasonlítja, és a film egy percét egy könyv oldalnak veszi. Három részre osztja az egész történetet:

1. Első harminc oldal, amelyben bemutatásra kerülnek a fő karakterek, és megtudjuk mit akarnak. A 11-13. oldal környékén a főszereplő fontos döntés elé kerül (mint például a Mátrixban, amikor Neonak el kellett döntenie, beveszi-e a pirulát), amely alapvetően befolyásolja majd további útját.
2. Harmincadiktól kilencvenedik oldalig a cselekmény bonyolódik. A formula szerint a hatvanadig oldalig olyan események történnek, amelyek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel. A hatvanadik oldaltól válaszokat kezdünk kapni. A kilencvenedik oldal környékén van a mélypont, amikor a főszereplő olyan messze kerül céljától, hogy az elérhetetlennek tűnik.
3. Az utolsó harminc oldal eseményeit a „végső csata” fejezi ki a legjobban, ami nem feltétlenül harcot jelent, de a főszereplő mindent bedobva küzd azért, hogy elérje célját.

A történetnek akkor van vége, amikor a főszereplő elérte célját, legyőzte ellenfelét és helyreállította (közben gyakran megromló) kapcsolatát a segítő társsal. Ezek minél közelebb vannak egymáshoz időben, annál nagyobb az érzelmi hatás.

Persze kellő rutinnal elkezdhetünk játszadozni a részek hosszával. Például a Die Hard második részében kb 10-15 perc az első rész, a többi pedig mind a „végső csata”, mégis jól működik.

Felmerül a kérdés, vajon tényleg kell-e nekünk ez a formula? Nem ábrándultunk-e már ki a Hollywood-i szuperprodukciókból? Hiszen gyakran előre tudjuk merre fog kanyarodni a történet. Úgy gondolom, két dolog miatt érdemes ismerni ezt a formulát. Az egyik, hogy jó mankót ad kezdő íróknak, hogyan építsék fel regényüket. A másik, hogy szándékosan eltérve ettől, egyedi könyveket lehet létre hozni, amelyek nem másolják az elcsépelt sablont.

Ti mit gondoltok?

Foto: deltaMike