Mostanában olvasgatok a Wattpadon. A színvonal meglehetősen változó, sok az amatőr egyszer-majd-író-leszek szerző, de néha rá lehet bukkanni tehetségekre is. Amit legtöbbször hiányolok, az a környezet leírása. Mintha a szereplők egy fehér lapon mozognának, amire néha odadobnak egy-egy tárgyat, ami fontos lehet. De mi van a többivel? Mi van a fényekkel, szagokkal, hangokkal?

Les Edgerton azt javasolja, hogy mielőtt írni kezdek egy jelenetet, csukjam be a szememet, és tegyem fel a következő kérdéseket.

Mit látok magam előtt?

Ez elég nyilvánvaló, még az amatőrök sem hibázzák el. Elvégre, ha meg akarom mutatni, mi történik, akkor le kell írnom, amit látok. És ez az, aminél sokan leragadnak. Nagyjából a szem az egyetlen érzékszerv, amit használnak. Néha bedobnak egy-egy hangot, főleg amikor jelentősége van, vagy egy szagot, ami fontos a cselekmény szempontjából, de ennyi. Hiányzik az atmoszféra, az élet a jelenetekből. Nem leszek álszent, én sem voltam más, legtöbbször elfelejtettem, hogy a szereplőknek nem csak szeme van, hanem füle, orra és keze a tapintásra. És van agya a gondolkodásra, és persze tele van a lelke érzelmekkel.

Milyen a tapintása?

Ha a szereplő, akinek a helyébe képzelem magamat megérint valamit, akkor az milyen? Durva kőből készült fal? Puha selyem ruhadarab? Utálatos nyálkás izé?

Mit hallok?

Amikor fontos egy hang, akkor nyilván eszünkbe jut leírni. Ha a szereplőnkkel üvöltözik az anyja, vagy majd’ be tojik amikor a zongora, amit a költöztetők leejtettek, becsapódik mellette az utcán, természetesen nem felejtjük el megemlíteni. De a széltől hajlongó kalász látványához hozzá tartozik a susogó hang. A forgalmas pályaudvarhoz hozzá tartozik a folytonos zsongás és a hangosbemondó hangja. A teraszon való ücsörgésnek része a város nem szűnő moraja és a távolban felhangzó kutyaugatás vagy sziréna. Ha tapasztalatot akarok gyűjteni, lehunyom a szemem, és fülelek. Mit hallok? Melyek azok a hangok, amelyek az adott helyszínhez vagy az adott helyzethez kapcsolódnak?

Milyen szagot érzek?

Reggelente el szoktuk vinni a kutyákat sétálni. Minden alkalommal rácsodálkozom, mennyit szagolnak. Köztudott, hogy a kutyák szaglása sokkal jobb, mint az embereké. Vajon milyen lehet? Amikor én csak valami nedves fűszag félét érzek, akkor ők kiolvassák, hogy ki járt erre (értsd: melyik környéki kutya pisilt oda), és milyen bogár mászott át a területen. Néha megállnak a távolba mutató orral, a több száz méterre lévő ló irányába szaglászva. Hihetetlen, mit ki nem szagolnak! Persze, amikor fél centiről tanulmányozzák egy másik kutya otthagyott kupacát, akkor az irigykedésem alább hagy.

Amikor a történetem szereplője belép valahová, vagy jelenetet váltva változik a helyszín, nem csak a látvány és a hangok, de a szagok is változnak. Előfordul, hogy nincs jelentőségük, és felesleges megemlíteni őket, de a legtöbb esetben színesíthetik és élőbbé tehetik a sztorit.

Milyen ízt érzek?

Az ízek leírása nyilván csak akkor fontos, amikor a szereplő megízlel valamit. Ha olvastad az Éhezők viadalát, emlékezz vissza, amikor Katniss a vonaton a főváros felé tart, hogy részt vegyen a játékokon, és először eszik. Ez a történet szempontjából is fontos, mert éles kontrasztot állít a vidéki kerületek szegénysége és a főváros gazdagsága között. Lehet, hogy a szereplő először kóstol valamit, és odavan érte. Lehet, hogy hasra esett az ingoványban, és tele ment a szája sárral. Lehet, hogy szájba vágták verekedés közben, és a vér ízét érzi. Megint csak: élőbbé teheti a sztorit.

Milyenek a fények?

Nem tudom pontosan miért választotta ezt külön Les Edgerton, talán arra gondol, hogy különböző fények és fényviszonyok más-más hangulatot és érzést kelthetnek az emberben.

Mi az, amit akarok?

Talán nyilvánvalónak tűnik elsőre, de nem egyszer olvasok olyan történetet, amelyikben nem egészen világos mit is akar a szereplő. Úgy tűnik, hogy csak végigmegy a jeleneten, anélkül, hogy bármit is akarna. (Itt most nem a letargikus, árral sodródó szereplőről beszélek, amikor funkciója van annak, hogy nem akar semmit.) Még a leghétköznapibb esetben is akarunk valamit, nem csak céltalanul vagyunk a világban.

Van, amikor az olvasó számára nem akarjuk rögtön felfedni a szereplő célját. Ez rendben van, ad egy kis rejtélyt a sztorihoz. Azonban ilyenkor is akar valamit a karakter, és amit tesz a jelenetben, az összhangban van vele, még ha az olvasó nem is tudja azonnal.

Mire gondolok?

Ez a karakterépítésnek az egyik fontos eszköze. Nem vagyunk gépek. (Ha android vagy, akkor bocs, nem rád vonatkozik.) Mindig van véleményünk, még ha nem is mondjuk ki. És isten őrizz, hogy mindig kimondjuk! Azonban a fejünkben folyamatosan véleményt alkotunk. Mit jelent, amit látok? Fontos ez a számomra? Veszélyes? Unalmas? Bosszantó? Vicces? Olvasóként sokkal közelebb érezzük magunkhoz a karaktert, ha nem csak kívülről szemléljük, hogy mit tesz, hanem beleshetünk a gondolataiba is. Elvégre, ki az aki nem akar tudni egy szaftos kis titkot? 😉

Mi az elsődleges érzelem, amit érzek éppen?

A gondolatok után ez egy magasabb szintre emel bennünket. Nem mindig lehet szétválasztani őket, legtöbbször organikusan kapcsolódnak. Ha valamiről véleményt alkotunk, akkor nagyjából azt is eldöntjük, hogy szeretjük, utáljuk, tiszteljük, bosszant bennünket, vagy éppen sírhatnékunk támad. Az első benyomás sokat számít, nem csak ismerkedéskor, hanem – írásra lefordítva – egy jelenet kezdésekor is.

Nyilván nem mindig használjuk az összes érzéket. Azon kívül nem mechanikusan kell alkalmazni őket. Kicsit bizarr lenne, ha minden egyes jelenet elején végigmennénk az összes érzéken: ezt láttam, ilyen volt a tapintása, ezt hallottam, ilyen volt a szaga, az íze pedig emilyen, a fényviszonyok így és így álltak, erre és erre gondoltam, és úgy éreztem… phű, na akkor végre kezdhetjük mi is történt!  Én inkább egy szerszám-készletnek tekintem a fentieket, amelyből előveszem, amelyik hasznos, és meggyúrom vele a történetet. Biztos vagyok benne, hogy élvezetesebb lesz, mintha csak egyet-kettőt használnék.