A csoport ismét együtt volt, a kétségbeesés és a remény peremén egyensúlyozva, kapaszkodva a leghalványabb esélybe is, ami a jó irányba billentheti az embert. A szokásos körben ültek. Gábor, a pszichológus, a térdére fektette jegyzetfüzetét, és felemelte a kezét.

– Akkor kezdjük is el! – mondta. – Szeretettel köszöntök mindenkit! Örülök, hogy ismét eljöttetek, alkalomról alkalomra itt vagytok, és segítitek egymást a harcban. Van egy új tagunk is, Endre ma van itt először.

A tekintetek az ötvenes éveiben járó, vézna emberre estek, aki bátortalanul mosolyodott el. Innen is, onnan is köszönések hallatszottak.

– Biztos vagyok benne, hogy a többiek segíteni fognak, hogy megszabadulj a függőségből! – mondta a pszichológus. – Az itt jelenlévők valamennyien letették a poharat, és józan életet élnek. Mi lenne, ha mindenki mondana néhány szót magáról, biztatásul Endrének?

A tagok bólintással jelezték egyetértésüket. A negyvenes éveinek közepén járó László kezdte:

– Öt évvel ezelőtt a házasságom válságba jutott, elhidegültünk egymástól. Sokat gondolkodtam, mi lehetett az oka. Nem tudom … talán csak engedtük, hogy a mindennapi gondok közénk álljanak. A gyerekek már tinédzser korban voltak, egyre kevesebbet szorultak ránk. Nehéz időszak volt. Kirúgtak az állásomból, azt mondták, leépítés, tudjátok hogy megy ez. A lényeg, hogy inni kezdtem. Először csak esténként, épp csak annyit, hogy oldjam a feszültséget. Aztán egyre többet. Aztán már reggel is. Néha annyira berúgtam, hogy nem is tudtam magamról. Az a vitatkozós, csak nekem lehet igazam típusú részeg voltam. Sokat veszekedtünk a feleségemmel, neki is megvolt a saját természete, nem bírta, amikor okoskodtam. Végül otthagyott. Aztán még rosszabb lett. Munkanélküli segélyből éltem, amit szinte teljesen piára költöttem. Valahogy sikerült annyit megőriznem a józan eszemből, hogy a lakásomat nem adtam el. Nem kerültem az utcára, de életem többi része romokban hevert. Egy este holtrészegen egy autó elé sétáltam. Napokig életveszélyben voltam. Felépültem, és a kórházban segítettek, bekerültem ebbe a csoportba, ami az utóbbi időben a legjobb, ami történhetett velem. Hat hónapja és két napja nem ittam egy korty alkoholt sem.

Gábor töviről-hegyire ismerte már a történetet, csakúgy, mint a többiekét, de akár ezerszer is hajlandó volt meghallgatni, ha azt látta, hogy másoknak biztatást jelentett. Endrét figyelte, aki figyelmesen hallgatott, és időnként bólintott.

Vilmos folytatta a sort:

– Én azóta iszom, amióta az eszem’ tudom. Vidékrű’ gyüttem, apám a földet művelte, hozzá tartozott a napjáho’ a liter bor. Néha szólt ő, hogy tartsak mértéket, de szerény ember vót, eszébe se jutott, hogy eltiltson, vagy veszekedjen az ital miatt. Az iskola után felkerűtem Pestre építkezésre. Kemény élet vót, este kellett a pia, hogy kieresszük a gőzt. Nem mindig ittuk magunk’ az asztal alá, de olyan lett nekem az ital, mint másnak a kenyér. Tavaly aztán lerobbantam a májammal. Aszonta az orvos, hogy ha nem hagyom abba, hamarabb elvisz a májzsugor, mint apámat a köszvény. Dönteni kellett, oszt azt mondtam, megpróbálom. Nem mondom, hogy időnként nem nyúlok a pohár után, de legtöbbször meg tudom állni. A máj-értékek javultak egy kicsit. Próbálok rendes életet élni, má’ amennyire tudok.

Úgy tűnt, Endrében oldódik a kezdeti feszültség. Itt hasonszőrű emberek között volt, akik nem ítélték el, sőt, megértették és támogatták. Gábor körbehordozta a tekintetét, hogy vajon ki lesz a következő. Ottón állapodott meg a tekintete. A férfi nem jelentkezett szólásra, hanem csak szótlanul ült, magába roskadva.

– Ottó? – szólította meg Gábor, hangsúlyával is invitálva, hogy mondjon valamit.

Ottó felnézett Gáborra, de tekintete sokkal messzebbre révedt. Körbenézett, mintha most tudatosult volna benne, hogy hol van. Lassan a fejét ingatta, jelezve, hogy most inkább nem mondana semmit.

– Csak bátran! – biztatta a pszichológus. Talán ha kibeszéli magából a gondokat, megkönnyebbül, mint láthatóan máskor is.

Ottó a hajába túrt, hátrasimította. A keze remegett, ahogy térdére támaszkodott, és enyhén előre dőlve, mereven a földet bámulva megszólalt:

– Volt egy feleségem, és két gyerekem. Azt hiszem boldogok voltunk, valamikor … –  a hangja megremegett, a torkát köszörülte – … valamikor réges-régen. Aztán inni kezdtem. Nem fontos hogyan történt, a lényeg, hogy minden elromlott. Szétesett az életem. A gyerekeim felnőttek, itt hagytak, évek óta felém sem néznek. Feleségem két éve meghalt szívinfarktusban. Tudtátok, hogy nőknél sokkal ritkább? Mindegy. A legrosszabb az egészben, hogy sosem hagytam abba az ivást. Legalábbis amíg el nem jöttem ide. Aztán néhány hete fájdalmaim kezdtek lenni, tegnap elmentem orvoshoz. Rákom van. Áttétes. Három … – hangja ismét elcsuklott. Szeme sarkában könnycsepp jelent meg, de összeszedte magát, hogy be tudja fejezni a mondandóját. – Három hónapom van hátra. A csoportban reményt kaptam. Hátha nekem is lehet rendes életem. Próbáltam is, Isten látja lelkem, próbáltam. De hiába. Most már minden hiába.

A döbbenet csendje ült a teremre. Gábor torkát elszorította a sajnálat és a tehetetlenség. Miért? Miért most, amikor jobbra fordulna egy élet? És milyen hatással lesz ez a csoportra?  Mekkora rombolást fog ez okozni a többiek lelkében. Elvesztik a nehezen megtalált reményt? Elhessegette a gondolatot. A többiek érzelmei eltörpültek ennek az embernek a tragédiája mellett. Csalódás és harag rántotta görcsbe a gyomrát.

– Semmim sem maradt – mondta Ottó. – Semmim. Azt hiszem, a hátralévő időt alkoholba folyton. Talán segít elviselni a fájdalmat.

Lassan felállt, az ajtóhoz ballagott, és csendben kiment. A csoport tagjai szótlanul bámulták a földet. Gábor kétségbeesetten próbált kitalálni valamit. A rombolás már bekövetkezett, de talán tehetne valamit a hatásának a csökkentésére. Már éppen meg akart szólalni, és akármilyen haloványnak is tűnne, a reménybe vetett hitre biztatni a csoportot, amikor László felállt, és az ajtó felé indult.

– László? – szólt utána.

A férfi, keze a kilincsen, megfordult, és végignézett a csoporton. Tekintete Gáboron állapodott meg.

– Az én családom még él – mondta –, és már régóta nem mondtam nekik, hogy szeretem őket.

Kiment, az ajtót nyitva hagyva maga mögött.