„Mi hajt téged, ember: bátorság vagy félelem?”
Megatron

Úgy látszik, mostanában csupa szereplőkkel kapcsolatos témába botlom. Ígérem, másról is fogok írni, de van itt valami, ami megér egy bejegyzést. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ne legyenek unalmasak, laposak a szereplők, sőt, fokozzák a sztori feszültségét? (Nyugi, nem én okoskodtam ki őket, tapasztalt íróktól szedtem össze. Mondtam már, hogy én is tanuló vagyok?)

• Helyezzük őket szokatlan helyzetbe. Emlékeztek Viktor Navorski (Tom Hanks, Terminál) tanácstalanságára? A repülőtér terminálján rekedt, mert vízuma nem volt, Amerikában nem fogadták, de vissza sem mehetett, mert megszűnt az ország ahonnan jött.
• Adjunk eléjük kihívást, mind belsőt, mind külsőt. Ugye ismerős a zsaru, aki miközben hajszolja a rossz fiút, elrontott házasságával is kínlódik?
• Vegyük el tőlük a létfenntartó rendszerüket. Tipikus sci-fi trükk a feszültségkeltésre, de nem csak a fantasztikum világában alkalmazható. Gondoljunk rá átvitt értelemben, és tegyük a főhőst egyik-napról a másikra földönfutóvá, hajléktalanná. Melyikünk számára nem lenne ez elegendő feszültség forrása?
• Korlátozzuk kettőre a választási lehetőségeiket, és mindkettőt tegyük rémisztővé. Jensen Ames (Jason Statham, Halálfutam) választhat, hogy örökre lemond a szabadságról, ezzel lányáról is, vagy halálos versenyben vesz részt. Egyik sem túl biztató.
• Tegyük olyan bátorrá őket, mint amilyennek elképzelni sem tudták volna magukat a történet elején.  Sam Witwicky-nek, a gimis srácnak (Shia LaBeouf, Transformers) nem kis bátorságra van szüksége, hogy a Kockával a hóna alatt felmásszon az épület legtetejére, és szembenézzen Megatronnal.
• Mondassunk vagy tetessünk velük olyat, amit „normális” ember nem mond vagy tesz. „Láthatatlan ember vagyok” – ezzel a mondattal kezdődik Ralph Ellison 1952-es regénye, a Láthatatlan ember.
• Kövessenek el szörnyű hibát, amikor helyre akarnak hozni valamit, vagy eleget akarnak tenni egy kihívásnak, ráadásul tegyük lehetetlenné, hogy elkerüljék az idejutást. Nem tehetek róla, Leslie Nielsen és a Csupasz pisztoly jutott eszembe. Nem kell azonban feltétlenül komikumra gondolni, sőt! Tragikus események származhatnak jó szándékból.
• Tegyenek valami kockázatosat. Aztán valami más kockázatosat. Aztán még egyet. Emeljük olyan szintre a kockázatot, amelyet nem képes leküzdeni. A Függő játszmában Gabe Walker (Sylvester Stallone) egyre többet kockáztat, hogy megmentse barátait.
• Érjük el, hogy az olvasókat érdekelje, ami a szereplővel történik. Mondjanak vagy tegyenek olyan dolgokat, amelyek szimpátiát keltnek az olvasóban. Egy kutyát tartó férfi szimpatikus. A kamaszodó gimis sráccal, akit állandóan cikiznek a többiek, együtt tudunk érezni.
• Tegyük egyetlen lehetőséggé azt, ami rendkívül sokba kerül a szereplőnek. Erre most nem jut eszembe példa, de jól hangzik.
• Hozzunk létre olyan ellenséget, aki valódi fenyegetést jelent a szereplőre nézve. Ne csak bosszantsa, hanem jelentsen kihívást a főhős meggyőződésével, morális ítéletével szemben. Ellenséget, aki a főhőst alapjaiban rázza meg, azokat az értékeket és hitet, amelytől a szereplő az, aki. Lex Luthor és Superman – érted a lényeget!
• Gondoljuk újra a szereplők cselekedeteit, ha túl könnyen mennek a dolgok. Vegyük számításba mi lenne, ha az ellenkezőjét tennék, mint amit a számukra írtunk. Ha főhősünk könnyen veszi az akadályokat, nem tettük elég magasra a mércét. Ha csupa hétköznapi vagy kiszámítható dolgot tesz, unalmassá válhat.
• Tegyük félre a félelmünket, ami gátol, hogy túl merészet, idegenszerűt írunk. Legyünk olyan bátrak, mint szereplőink. Inkább nagyszerű történetet írjunk, mint biztonságosat.

Miután ezerféle képpen elbántunk főhősünkkel, ne felejtsük el a legfontosabbat: végül győzedelmesen kerüljön ki a kalamajkából! (Vagy ha nem győz, akkor is legyen tanulsága a kálváriájának!)

Fotó: examiner.com