Tags
cselekmény, David Weber, fantasy, karakter, sci fi, szereplő
Ez most nem szokványos értékelés lesz, inkább amolyan „mit tanultam belőle” írói szemmel.
Az érthetőség kedvéért azért nézzük csak meg a cselekményt röviden! Vigyázat, szpoilerveszély!
Az emberiséget idegenek támadják meg, elsöprő erővel tesznek a földdel egyenlővé minden emberi kolóniát. Az utolsó reményt egy titkos művelet jelenti. Emberek millióit telepítik egy, a galaxis peremén lévő világba, emlékeiket kitörölve, és a középkori technikai szintre visszavetve őket, hogy a modern technika által kibocsátott jeleket az ellenséges faj ne érzékelhesse. Az expedíció vezetőségében viszály tör ki, és elpusztítják egymást. Mielőtt a tragédia megtörténik, az egyik vezető titokban elrejtett egy androidot, és beprogramozta, hogy nyolcszáz év múlva ébredjen fel. „Életre kelve” ő az egyetlen magasan fejlett intelligencia egy középkori világban, amelyet a vallási dogmák irányítanak, és tartanak vissza minden fejlődéstől. Az android célja innentől az elnyomó rendszer megdöntése, és az emberiség felemelkedésének támogatása.
És most felteszem az írói sapkámat.
A cselekménynek hatalmas az íve. Ha az android ébredése és a majdani végkifejlet között húzzuk meg, akkor óriási pályát fut majd be. Mintha egy hegyre mennél felfelé, már órák óta gyalogolsz, de a megtett út eltörpül a még hátralévő mellett. Az Off Armageddon Reef több, mint kétszer olyan terjedelmű, mint a szokásos sci-fik, mégis alighogy belekezd a teljes történetbe. Ez egyrész imponáló. Le a kalappal David Weber előtt, hogy ekkora projektbe fogott. Én ötven-hatvan oldalnál rendszerint elérek egy pontot, amikor elveszítem a lelkesedést. Másrészt veszélyeket is hordoz magában. Nagyon oda kell figyelni a világépítés és a cselekmény egyensúlyára. Sajnos ezen a területen időnként kudarcot vallott a könyv. Voltak részek, amelyek annyi leírást és a világgal kapcsolatos részletet adtak, hogy unalmamban elkalandoztak a gondolataim. Ilyenkor hagy ki az ember néhány tömött, párbeszéd nélküli részt, és ugyanúgy érteni fogja, mi történik. A kevésbé kitartóak akár fel is adhatják, és máris egy olvasóval kevesebb a rajongók tábora. Én kitartottam, mert tapasztalatból tudom, hogy ha az író stílusa tetszik, és egyébként visz magával a könyv, akkor a végére összeáll egésszé az unalmas részek ellenére is.
Egy ideje foglalkoztat, hogyan lehetne ötvözni a sci-fit és a fantasyt. Nem könnyű, mert ami valakinek varázslat, az másnak színtiszta tudomány, és ha egyszer tudományosan meg lehet magyarázni, akkor az már nem varázslat. Mégis, egyszer annyira elolvasnék egy könyvet, ami a kettőt összehozza.
Az Off Armageddon Reef már majdnem ilyen. Az android embernek adja ki magát, akinek az égiek különös képességet adtak – amely valójában a modern technika használatából adódik –, de még nem megy át a mágiába. Mindenesetre érdekes, hogy ha egy másik történet lenne, akkor ő lenne a titokzatos, mindentudó bölcs, aki a háttérben a szálakat mozgatja, így viszont pontosan látjuk, hogy mi motiválja, és mi a terve.
Van egy dolog, amely csak a végére tudatosult bennem: a főhős túlságosan tökéletes. Ezen a ponton feltételezem, hogy az Merlin, az android a főhős, bár vannak karakterek, akik szintén jelentős szerepet kapnak. Igen, tényleg így hívják, tudatosan választja magának ezt a nevet. Tetszik a párhuzam, amelyet az olvasó ért, de a többi szereplőnek fogalma sincs a párhuzamról. Szóval Merlin nem csak erősebb, gyorsabb, és okosabb az embereknél, de a modern technikai eszközöket használva minden fontosabb helyet és embert szemmel tud tartani. Tervei beválnak, minden úgy alakul, ahogyan akarja. A harcban legyőzhetetlen. Azonban a legjobb történetekben azzal a főhőssel tudunk igazán azonosulni, aki a hibái ellenére és azok legyőzésével tud felülkerekedni a gonoszon. Ebben a könyvben érdekes, hogy az emberi hibákat és tévedéseket az író a többi fontosabb szereplőre ruházza át. Azok jelleme viszont nagyon jól kidolgozott.
Szóval, amit tanultam:
1. A nagyívű cselekmény imponáló, és sok lehetőséget rejt, de vigyázni kell, hogy ne váljon terjengőssé az írás.
2. A sci-fi és a fantasy között nem is olyan széles a határ, de ettől még egyáltalán nem könnyű egy történetbe összehozni őket.
3. A karakterek legyenek emberiek, hibákkal és tévedésekkel.
A Színes fátyolt leértékelve vettem hangoskönyv formájában, angolul. A Molyon valaki írta, hogy nehézkes volt olvasni a régies magyar fordítást. Az angollal nem volt ilyen problémám, sőt, érdekes volt hallani a korabeli szófordulatokat.
Hogy mi köze van ennek a Kingfountain könyvekhez? Az, hogy kontrasztban állnak vele, egyáltalán nem az agyonhasznált sablonra épülnek. És ez a javukra szolgál! Felüdítő volt olyan könyvet olvasni, amely a saját ritmusában haladt, ahogy a történet megkívánta.
Ha már értékelést ígértem, akkor lássuk a trilógiát magát! Figyelem, szpoilerveszély! A történet akkor indul, amikor Owen, a főszereplő még csak nyolc éves. A király elválasztja nemesi rangú szüleitől, és arra kényszeríti, hogy a palotában éljen túszként, amivel a szülők engedelmességét biztosíthatja. Itt ismerkedik meg a hasonló korú Elizabeth-tel, akivel nagyon jó barátok lesznek, annyira, hogy később egymásba is szeretnek. Owennek váratlan szövetségese akad a palotában, a korábbi királyné méregkeverője, aki egyáltalán nem valami öreg banya, hanem egy fiatal nő, kiemelkedő kémkedési képességekkel megáldva. Segítségével elhitetik a királlyal, hogy Owent a varázserő forrását jelentő Szökőkút (és úgy általában a vízi) a jövőbe látás képességével áldotta meg. Később kiderül, hogy valóban bír egyféle áldással, de az inkább a mindig kalkuláló előrelátás, és az összefüggések áttekintésének képessége. A király maga is rendelkezik egy képességgel: hangjának erejével rá tudja venni az embereket az akaratának a végrehajtására. A történet során felbukkannak még más „áldottak” is, például egy kémnő, aki bármilyen külsőt fel tud venni, elhitetni az emberrel, hogy másvalakit látnak. A legérdekesebb ebből a szempontból a hercegnő, aki szirének leszármazottja, és valóban látja a jövőt. A mágiarendszer következetes, fokozatosan bontakozik ki, és jól illeszkedik a történetbe. Az író jó egyensúlyt talált a mágia, a cselekmény és a szereplők ábrázolása között.
Ha már erről van szó, a regények egyik erőssége a karakterábrázolás. Néhol eltúlzottnak találtam, de lehet, hogy csak azért, mert én jobban szeretem az akciót. Viszont az akció kitűnően illeszkedett a szereplők jelleméhez, nem volt erőltetett, hanem a döntéseikből született és azok következménye volt. Külön meg kell említenem a főgonosz karakterét. Nem egy sablonos rosszfiú volt, akinek egyetlen célja, hogy elintézze a főhőst, hanem hús-vér ember, akit a körülmények és saját vágyai formáltak, és vitték egyre lejjebb a lejtőn.