Az alábbi novella a tavalyi Preyer Hugo pályázaton dicséretben részesült, úgy döntöttem közreadom. Jó szórakozást!

Magam ura

Készülő scifi e-könyvem borítója, készítette Tamia Sansa

Azt hiszem a legjobb, ha az elején kezdem. Mondhatnám, mindennek az oka az volt, hogy fejre álltam az autóval, de a dolog ennél komplikáltabb. Mindenesetre mindez nem történt volna meg, ha nincs az a ronda baleset. Nem sokra emlékszem belőle, csak töredékekre, felvillanó képekre egy szembe jövő autóról, a körülöttem megpördülő világról, szanaszét repülő üvegszilánkokról és a fájdalomról, ami a fejembe hasított. Aztán minden sötétbe borult.
Valakitől azt hallottam, hogy ilyenkor lepereg az ember előtt az egész élete. Nos, velem nem történt ilyesmi. Nem volt alagút sem, fénnyel a végén, ahonnan visszatérhettem volna.
Azt is mondják, hogy aki kómában van mindent hall, ezért jó, ha beszélnek hozzá. Lehet benne igazság, mert úgy rémlik, mintha beszéltek volna hozzám, de nem értettem a szavakat. Az idő múlását egyáltalán nem érzékeli az ember a kómában. Az az öt év, amit eszméletlenül töltöttem lehetett volna húsz, de akár néhány nap is. Nem tudom mennyi idő múlva kezdtem hangokat hallani. Emberi beszédre emlékeztettek, de nem értettem mit mondanak. Időnként elmosódott alakokat láttam, ilyenkor egy-egy értelmes szót is ki tudtam venni, de aztán ismét magához ölelt a sötétség. Úgy tűnt, mintha egyre gyakoribbak lettek volna az időszakok, amikor megjelentek az elmaszatolódott körvonalak. Néha olyan érzésem támadt, mintha testem megszűnne súlytalannak lenni, és egy ágyon mozgatnák magatehetetlen tagjaimat. Minden annyira valószerűtlen volt, éber álom a valóság határmezsgyéjén. Continue reading →