1979-et írtunk, izgatottan ültem a rádió előtt, és vártam Szíriusz Kapitány újabb kalandjait. Kezemben egy sci-fi könyvet szorongattam – ha megfeszülök sem emlékszem már a címére -, és a videotelefonon jártattam az agyamat.

Nekünk nem volt telefonunk, abban az időben szocialista rendszerben, falun még akkor is éveket kellett volna rá várni, ha jó kapcsolataink vannak. Igazából nem is éreztük szükségét, hogy telefonunk legyen. Kit hívtunk volna fel? A tanácselnököt?

Fekete-fehérben néztük a tévéműsort, de csak esténként, kivéve hétfőn, mert akkor műsorszünet volt. Pirx kapitány kalandjai így is emlékezetesek maradtak, még ha az űrhajója kísértetiesen emlékeztetett is egy kávéfőzőre.

Szóval a videotelefonon agyaltam, és elképzeltem milyen nagyszerű lehet felhívni valakit külföldön – vagy akár másik bolygón! -, miközben nem csak a hangját hallom, hanem látom is az illetőt. Mesébe illő kép, de legalábbis fantasztikus regénybe.

A minap a fotelban ültem, és az okostelefonomon a fiamat hívtam. Nem a normál módon, hanem videocsetet nyitottam, van erre egy alkalmazás. (Mindenre van alkalmazás.) Pedig nem is egy sci-fi könyvben vagyok, ez a hétköznapi valóság. Megvalósult álom. A gyerekeimnek néha mesélek a régi időkről és a változásokról, amelyek bekövetkeztek a gyerekkorom óta, ők pedig hitetlenül ingatják a fejüket, nem értik hogyan létezhetett élet számítógép nélkül. (Ilyenkor elmesélem a cowboyos-indiános játékokat, de ez egy másik történet. )

Néha elgondolkodom mekkora változáson ment keresztül az életünk. Belegondolni is szédítő! Ami akkor elérhetetlen fantasztikumnak tűnt, most napi használati tárgy. Ezért amikor olyan cikkeket olvasok, mint ez a Galaktika oldalán, vagy ez a Bookeren, akkor nem tudom, hogy ámuljak, vagy féljek. Nyugodtan olvasd el őket, aztán gyere vissza!

Gyerek fejjel tudtam, hogy kell nekem egy videotelefon, és amikor majd sok pénzem lesz, és már lehet kapni, akkor veszek magamnak. Felnőtt fejjel oda vagyok a kütyükért, és legszívesebben minden újdonságot kipróbálnék, de biztos vagyok benne, hogy nem szeretném, ha kibernetikus implantátumként lenne beültetve a fejembe tizenöt év múlva.

Persze nyilván komolyan elgondolkodnék ha egy elveszett végtag helyett felajánlanának egy műkart vagy lábat, ami pontosan úgy viselkedik, mint az igazi. Abban is biztos vagyok, hogy sok beteg kapna egy művese vagy mesterséges máj után, ha az élete múlna rajta. De vajon hol a határ, ameddig ember marad az ember, mielőtt gép lesz belőle? És meddig hajlandó elmenni az emberiség a technikai fejlődéssel? Valóban létrehoz majd egy új, gépi fajt? Belegondolni is szédítő.

Mi köze ennek az íráshoz? Harminc évvel ezelőtt könnyebb dolga volt az íróknak. Ma már sokkal nehezebb újdonsággal előállni, és akár csak megközelítőleg megbecsülni az irányt, amerre a fejlődés tart. Sokkal élénkebb képzelőerőre van szükség egy eredeti sztorihoz. Persze van, ami nem változik: ma is az embernek kell a középpontban állnia, mert fejlődés ide vagy oda, ez az, ami olvasóként érdekel bennünket.