Mielőtt csalódás érne egyeseket, nem a szex ötven szürke árnyalatáról lesz szó. Aki erre számított, az jobb, ha most abbahagyja az olvasást. Megvárom, amíg továbbkattintanak … nos, most hogy a szexőrültek távoztak, beszéljünk a történetek szereplőiről.

A bejegyzés ötletét Michael Connelly The Lincoln Lawyer című könyve adta. (Magyarul Az igazság ára címen fut, de az annyira semmitmondó, hogy hagyjuk.) A főszereplő Mickey Haller, védőügyvéd, két ex-feleséggel, akinek a fő profilja rosszfiúk kihúzása a csávából. Mindegy, hogy ártatlanok vagy bűnösök.

Haller kitűnő példája annak, hogy semmi sem fekete-fehér. Az élet nem egy hollywoody film, ahol a gonosz nagyon sötét alak, a főhős pedig makulátlan lovag. (Vicces, a történet épp Los Angelesben, Hollywoodtól egy kőhajításnyira játszódik.) Haller abból él, hogy bűnözőket véd, a jog útvesztőjében kiskapukat keresve a számukra. Nem érdekli különösebben, hogy tényleg elkövették-e a bűncselekményt. Nem számít, a lényeg, hogy a jog szerint fel menthetőek. Sokszor úgy csavarja a jogszabályokat, hogy attól az egyszerű embernek felfordul a gyomra. Néhány zsarunak bántja is a csőrét, de a fenébe is, ha csak olyan ügyfeleket vállana, akik semmit sem követtek el, hamar felkopna az álla. A fő profilja, hogy bűnözőknek harcol ki felmentést vagy enyhébb ítéletet. Mint ahogy egy jó védőügyvéd teszi.

Viszont van egy félelme: mi lesz, ha egy ártatlan ügyféllel találkozik, és nem ismeri fel magát az ártatlanságot? Mi lesz, ha elítélik az ügyfelét úgy, hogy ő nem hitt benne? A történet során fel is bukkan egy ilyen ügy, nem kis lelkiismeret furdalást okozva Hallernek. Azonban amikor szembesül vele, hogy legújabb, zsíros ügyfele éppen az ellenkezője annak, aminek mondja magát, rádöbben egy másik igazságra. Nem attól kellett volna félnie, hogy nem ismeri fel az ártatlanságot, hanem hogy találkozik a legsötétebb gonoszsággal. A jó és gonosz harcának ez a sajátos értelmezése végigvonul a történeten, és mélyebb jelentést ad neki.

Visszatérve a szürke árnyalataira: a szereplők széles spektrumot mutatnak. A mellék-karaktereknek saját ügyes-bajos dolgaik vannak, amelyek a fehértől az enyhén szürke felé tolják őket. Némelyik erősebben hajlik a fekete felé, nem is találjuk szimpatilusnak őket, mégis vannak fehér, tisztelni való területek a jellemeikben. A rossz fiú a skála teljes szélességén végigmegy, ártatlan fehérként kezdi, majd a gyanú szürkéje vetül rá, a végén átcsat koromfekete gonoszba. Haller végig a sötétebb vizeken lavíroz, mégis van benne valami tartás, ami miatt hajlamosak vagyunk a fehér felé tolni. Az egyik karakter – a rosszfiú anyja – végig halványszürkének látszik, a végén viszont kiderül róla, hogy majdnem olyan fekete, mint a fia.

Milyen tanulságot vontam le ezekből? Egyetlen karakter sem fekete vagy fehér. Mindegyikük ruháján vannak szürke foltok, erről az élet gondoskodik. Ha meg tudjuk mutatni ezeket az írásainkban, akkor élethűek lesznek, és el tudjuk kerülni a papírmasé figurákat. A lovag hófehér lovon elmegy a mesében, de egy mai regényben nem igazán tud közel kerülni az olvasóhoz. Az élet bepettyezi a hősöket, és néha kifehéríti a rosszfiúk egyes foltjait.

Van még egy érdekessége ennek az egésznek. Ha el tudjuk kerülni a fekete-fehér karaktereket, akkor nem érdektelen szürkék lesznek, hanem egyszerre csak érdekessé, színessé válnak. Felveszik az irigység sárga, a vágy vörös, vagy a boldogság szivárványszínű ruháját. Megelevenednek, és ismerősökké válnak, mert hasonlítani kezdenek azokra az emberekre, akikkel nap mint nap találkozunk.