– Mondja el, mit fedezett fel! – szólít fel a Kurátor.

Az óváros falának romjain állunk. Az egyik oldalon a régi Ankhar néma romjai fekszenek az évszázadok csendjében, őrizve az idők emlékét, amikor démonok tomboltak a felszín alatt, és emberek haltak szörnyű halált. A falnak ez a része, amely az ősi Ankhart körülvette, még mindig áll, hála a Kuratórium erőfeszítéseinek. A lerombolt épületek, az összedőlt házak, a régi utcák összetört kövei még mindig romos formában emlékeztetik az embereket a törékeny voltukra. A szörnyűséges ősi hatalmak emlékműveként is szolgálnak.

A fal túloldalán Ankhar városa zsong az energiától. A nap olyan fényessé teszi a Fehér Tornyokat, hogy fájdalmas rájuk nézni. A hozzánk közeli Malachi sugárútról autók és emberek állandó zúgását hallom. Figyelem, ahogy egy repülőgép egyre magasabbra emelkedik a város másik oldalán, a fehér csíkok felé, amelyeket más járatok hagytak az égen.

– A könyv talán eredeti – mondom.

A kurátor felvonja az egyik szemöldökét.

– Talán? Vagy az, vagy nem az.

Gyorsan hozzáteszem:

– Úgy értem, a kémiai vizsgálatok bebizonyították, hogy a papír és a tinta több évszázados.

– Ezt már tudtuk. Meséljen az utazásáról! – A Kurátor megfordul, és a romokat figyeli, mintha arra várna, hogy egy ősi démon bukkanjon elő, hogy megerősítse az elméletét.

Tétovázom. A pub-ban, egy sörrel a kezemben, habozás nélkül elmondanám a történetemet. De a Kurátor nem egy félig részeg haver, aki egy újabb körért bármit elhisz. Ő a Régészeti Intézet vezetője.

– Csak azt ne mondja, hogy a semmiért költötte el azt a tekintélyes összeget, amit biztosítottunk magának. – A hangja nyugodt, de hallom a fenyegetést a sorok között.

Megköszörülöm a torkomat.

– Bizonyítékot találtam.

A Kurátor visszafordul felém, és felvonja mindkét szemöldökét.

– A régi Ankhar alatti ősi városban kezdtük – folytatom. – Sokféle leletre bukkantunk, amelyeket más régészek már korábban felfedeztek. Fa evőeszközöket, agyagtálakat és ivócsészéket, bútorokat és hasonlókat. Hétköznapi tárgyakat. De olyan helyekre is benéztünk, ahová korábban senki sem.

Nyelek egyet. Most jön a neheze.

– És? – A kurátor hangja sürgető.

– Találtunk egy goblin csontvázat.

– Egy goblinét? Honnan tudják?

– Ha látná, nem kérdőjelezné meg. Sokkal kisebb, mint egy emberi csontváz, de nem olyan, mint egy gyereké, inkább deformált, helyenként természetellenesen meghajlott, más részek nagyobbak voltak, mint kellett volna. Higyje el, nem volt emberi!”

– Mondja tovább!

– Mélyebbre mentünk, le a hegy gyomrába, egészen a hegy alapjáig. Egy egész várost találtunk. Házakat, kovácsműhelyeket, étkezdéket, ruhamaradványokat. Mindenféle hétköznapi tárgyi emléket. Kicsik voltak, mintha gyerekeknek készültek volna, de ugyanakkor vastagok, erősek és robosztusak. Az emberek, akik valaha ott éltek, alacsonyak lehettek, ilyen magasak.

A nyitott tenyeremet a hasam magasságába helyeztem.

– Törpék – mondja a Kurátor, és nem tudom nem észrevenni az izgatottságot a hangjában.

– Törpék – erősítem meg. – Megtaláltuk más lények maradványait is. Szárnyaik voltak, és denevérekre hasonlítottak.

– Mint Malakiás könyvében – mondja a kurátor. Gondolataiba mélyedve járkálni kezd. Int a kezével, sürgetően: – Tovább!

– Még mélyebbre mentünk. Olyan mélyre, hogy azt hittük, soha többé nem látjuk a napot. És megtaláltuk a tavat. És a trónt.

A Kurátor megáll előttem, és megragadja a vállamat.

– Azt a bizonyos trónt?

– Azt a bizonyos trónt.

– Mondja, hogy bizonyítékot is hozott!

– Annyi leletet, amennyit csak tudtunk. És mindent lefilmeztünk.

– Látni akarom őket!

– Természetesen. Az őröknél hagytuk őket a Malakiás Házban.

Újra izgatottan járkálni kezd.

– Felfogta, hogy ez mit jelent?

Igen. És meg is mondom.

– A könyv pontos. Ami azt jelenti, hogy a mágia létezett.

Mindig is azt hittem, hogy Malakiás könyve egy mese. Úgy értem, ugyan már! Mágia? Még akkor is, amikor egy szerencsés régész megtalálta Malachiás könyvét egy ősi rom alatt, mindenki azt hitte, hogy csak kitaláció. Egy kalandos történet, amivel elszórakoztathatod magad a szabadidődben. Egy másik könyvet is találtak, az Önfejű varázslók-at, amely Malachiás kalandjait meséli el. Mondanom sem kell, annak sem sok hitelt adtak. De amikor egyre több olyan leletre bukkantak, amelyek megfeleltek a könyvnek, a régészek komoly kérdéseket vetettek fel. Aztán megtalálták a földalatti város bejáratát. Ez megváltoztatta mindazt, amit az őseinkről tudni véltünk.

– Remélem, megkapta a fizetségét? – kérdezi a Kurátor.

Valóban, az Intézet bőségesen fizetett nekem. Mert megtettem azt, ami a korábbi expedícióknak nem sikerült: előrenyomultam, és eljutottam a legmélyebb mélységekbe. A föld gyomrába.

De a legnagyobb jutalmamról nem beszélek neki. Még nem állok készen. Jobb, ha egyelőre titokban tartom.

– A részletes jelentésem néhány napon belül a megkapja – közlöm vele.

– Nos, akkor – mondja a kurátor – , hagyom pihenni a nehéz utazás után.

Értem az üzenetet, és tiszteletteljesen elköszönök. Hosszú, energikus léptekkel távozik, és biztos vagyok benne, útja a Malakiás Házba vezet, hogy saját szemével láthassa a leleteket.

Egy ősi fal maradványainak támaszkodom, és úgy teszek, mintha a régi Ankhar romjait nézném. Amikor megbizonyosodom róla, hogy egyedül vagyok, előveszem a táskámból az Önfejű varázslók-at. Olvasni kezdem, és ismét magába szippant. A történet szereplői annyira különböznek tőlünk, modern emberektől, hogy az lenyűgöz. Magamba szívom a különös mágiáról szóló részeket, nem tudok betelni velük. Ez nem egy átlagos kalandregény, amit megszoktam. Minden fejezetet egy másik szereplő szemszögéből mesélnek el, ami elsőre furcsa, de ugyanakkor érdekes is. Olvasás közben mindig kíváncsi voltam, hogy egy mellékszereplő hogyan látja a történetet. Ebből a könyvből ízelítőt kaptam. A kis gyík perspektívája a legkülönösebb, de ha belegondolok, vicces.

A nap lenyugszik a horizonton, sárgásvörösre festve a romokat, és egyre hosszabbra nyújtva az árnyékokat. A szürkületben, mielőtt még teljesen besötétedne, félreteszem az Önfejű varázslók-at , és előveszek egy másik könyvet a táskámból. Malakiás könyvének egy példányát.

Körülnézek, hogy megbizonyosodjak róla, senki sincs a közelben, majd kinyitom a gondosan kiválasztott oldalra. Elolvasom az utasításokat. Mostanra már kívülről tudom őket, de azért újra elolvasom.

Aztán mély levegőt veszek, kimondom a szavakat, és végrehajtom a megfelelő gesztust. Dobogó szívvel, rémülten, de elszántan megteszem azt, amiről mindig is álmodtam. Életem első varázslatát.